Mi az a Thelema?
Fellép a kőre egy fehér kecske, majd egy zöld sárkány és egy homokszín bika, ám nyomban tovatűnnek. A sötétnek oly vastag itt leple ez Aethyr előtt, hogy úgy tűnik lehetetlen keresztülhatolni rajta. De ott egy hang, mely mondja:
Fellép a kőre egy fehér kecske, majd egy zöld sárkány és egy homokszín bika, ám nyomban tovatűnnek. A sötétnek oly vastag itt leple ez Aethyr előtt, hogy úgy tűnik lehetetlen keresztülhatolni rajta. De ott egy hang, mely mondja:
Hódolj, Ím az Idő Éjszaka Ura ki felkeveri s farkával köpüli ki az nyálkát s annak habjából alkot ő csillagzatokat. S a Python és Szfinx harcában ama dicsőség a Szfinxé, de az győzelem a Pythont illeti.
Most a sötétség leple számtalan vékony fekete fátyollá alakul át, mi egyenként hasítható csupán. És a hang mondja:
Nincs fény sem tudás sem szépség és állandó-alap hová tartasz az Királyságában a Sírnak. A féreg megkoronáztatott. Mindaz mi voltál megette ő már, s mindaz mi most vagy lesz őnéki legelője holnapig. És minden, mi lehetnél, semmi az. Te, ki belépni vágysz az Idő Éjszaka Urának birodalmába, le kell tenned elébb ezen terhet. Bentmélyen egészen pedig, nemcsak ama felszínen.
De én tovább szaggatom a fátylat, hogy megpillanthassam UTI látványát s meghallhassam hangját őnéki. S ott a hang:
Fölvette a fekete magszemet.
Egy másik hang válaszol:
Másként nem tudná elültetni a Rózsát.
S az első hang:
Ivott a halálnak vizeiből.
A válasz:
Másként nem öntözhetné a Rózsát.
És az első hang:
Megégette magát az élet Tüzénél.
És a válasz:
Másként nem süttethetné napfénnyel a Rózsát.
S az első hang olyannyira halk, hogy meg sem hallom. De a válasz ez:
Másként nem szakajthatná le a Rózsát.
És én még tovább megyek, küzdve a feketeséggel. S hirtelen földrengés lett. Ezer cafatra szakad szét a fátyol s a darabok a kerekedett forgószéllel szállnak tova. És megjelent ott előttem egy Angyal, teljes dicsőségében, Apophis s Typhon jelében. Homlokán csillag, körötte nagy sötétség s fenevadak ordítása. És lámpások mozognak abban a sötétségben. Az angyal pedig emígyen szól: Távozz! Mert hiszen csakis teljes sötétségben idézhetsz énengemet. Csakis abban tűnök elő s fedem fel UTI titkait. Mert azon titkok oly nagyok s rettentők. Napot látva kimondhatatlanok.
Ígyhát visszavontam magamat.
(Eddig a látomás Da’leh Addin hegyén Bou-Sada közéleben)
1909. December 3. délután 2.50.-3.15. h között
Az angyal ismét megjelenik.
A feketeség oly vastagodva gyűlik, oly átható, oly nyomasztó, hogy úgy vélem minden más sötétség ragyogó fénynek tűnne itt.
A hangja suttogásként jön:
Ó te, ki a Megértés ötven kapujának mestere vagy, nem az én anyám é egy fekete asszony? Ó te ki a pentagram mestere vagy, nem é az tojása szellemnek egy fekete tojás? Itt a rémület tartózkodik s vak fájdalma Léleknek, s lám még Én, ki a magányos fény vagyok, szikra bezárva, Apophis s Typhon jelében megállva.
Én vagyok az kígyó, mely ember lelkét fény vágyával elnyeli. Én vagyok az láthatatlan vihar, mi sivárságba burkolja a világot. Nevem Káosz és sűrű sötétség. Tudd hát, hogy vörös a földnek sötétsége s a levegőé szürke, ám legteljesebb sötétség a léleknek sötétsége.
Tojása az szellemnek egy baziliszkusz tojás s ötven pedig kapuja a megértésnek, ez a jele Skorpiónak. Lánggal koronázottak oszlopai a neophytának s Adeptusok boltozatát ragyogja be Rózsa. És a mélységben van az sólyomnak szeme. Ám de a nagy tengeren csillagot sem holdat Templom Mestere nem találhat.
Éppen válaszolni akartam neki, hogy: ”A fény bennem van.” Ám mielőtt szavakat formálhattam volna, ő válaszolt meg engem hatalmas szavával a Mélység Kulcsának. És mondja:
Az éjszakába léptél: vágyódsz e még nappalhoz? Bánat az én nevem és nyomorúság. Leány vagyok, nagy szomorúsággal. Itt még lóg a Megfeszített s zokog nem megszült gyermekei felett az Anya. Meddőség az én nevem és vigasztalanság. Elviselhetetlen az fájdalmad tenéked és gyógyíthatatlan az sebed is tenéked. Így szóltam: Borítson be az sötétség: s vigyázz, az vesz körül én engemet mi a névtelen sötétség. Ó te, ki száműzted az fényt le a földbe, így kell tenned mindörökre. S nem ragyoghat te reád a napnak az fénye, s fényezüstjét hold reád többé nem bocsátja, mind rejteznek csillagok. Hisz túlléptél e dolgokon, ezen dolgok szükségén, mind e dolgok vágyain.
Mikről úgy hittem eddig sziklák alakjai, - inkább érezvén, mint látva, - most fátyolfedett Mestereknek tűnnek, teljes nyugalomban ülve, csendben. Másiktól egyikük sem különböztethető meg.
És az angyal mondá:
Nézd, hová vezetett Angyalod! Hírnév az mit kértél te, hatalom, s öröm, egészség és jólét, kívántad az szerelmet és nappalok vége hosszát. Oktopuszként ragadtad nyolc karral az életet. Kerested a négy erőt, kutattad a hét gyönyört, szabadulást tizenkettőt, huszonkettő kiváltságot s mind ama negyvenkilenc megnyilvánulást is s olybá lettél lám mint Ezeknek itt egyike. Meghajlott a hátuk, min nyugszik az mindenség. S mert nem monda ki dicséretet, elleplezett arcuk.
Ezen adeptusok piramisnak tűnnek --- csuklyájuk s palástjuk, mint piramisok.
És az angyal mondá:
Valóban, a Piramis BeavatásTemploma. Valóban, sírkő is egyúttal. Úgy véled tán élet van az Templom Mesteriben, kik az Tengeren ülnek tábort kámzsával befedve? Valóban, nincs élet őbennük.
Sarujuk tiszta fény volt, de mert szent föld emez Éter, levetették lábaikról s hajíták a mélybe.
Emitt nincsen forma mi megjelenne, s az látványa Istennek szemtől szembe, amint hívják a feloldódás – az Athanorban átalakítás - után, avagy hogyan az elmélkedéskohóban kikalapáltatott. Káromlás gúny emitt csupán.
S az Üdvözítő Látomás nincs többé, a Magasztos dicsősége nincs többé. Nincs több tudás. Nincs boldogság. Nincs több erő. S nincsen a szépség sem többé. Mert Megértésés Helye ez: a Kezdetekkel vagy te egy.
Igyál én beszédem mirhájából, mit sziklabogáncs zúzatott, mi festékében tintahalnak oszlatott, s mit az belladonna illatosított.
Ez bor az melyet Iacchus borára ittak egykoron. Kenyérként pedig sót ehetsz, élhetsz Ó te magván Ceresnek, mi hájat hízatott! Mert tiszta lénynek lenni tiszta semmi az, s a bölcsességnek mi tiszta, így tiszta tisztasága ----. Így csend hát az megértés mi tiszta s nyugalom és sötét. Hetvennek hívják a szemet, s az tripla Aleph, mit te felfogsz, megosztatott számába ama rettentő szónak, mi a Mélységnek Kulcsa.
Én vagyok Hermes, jövék az Atyától, ez utolsó szavakban mindezen dolgokat kifejteni tenéked, mielőtt ezek közt elfoglalod néked való tenhelyed. Őnéki szemeik lepecsételtettek, őnéki füleik beszennyeztettek, őnéki szájuk betapasztatott. Önmagukba burkoltattak, kiszáradott testjeiknek likőrje, így hát kis por-piramison kívül belőlük más semmi nem marad.
És az ragyogó fénye a kényelemnek, és az igazságnak éles kardja is és mindaz erő, szépség, miből megalkották önmaguk, száműzetett belőlük, ahogyan írva vagyon: ”Láttam a Sátánt villámként zuhanni le a Mennyből.” Mint lángoló kard lett hajítva be a mélybe, hol az négy vadállat őrködik. És mint hajnalcsillag Jupiter mennyboltján jelent meg, avagy éjcsillagként. És így a fény még a földre is világít, s hoz reményt-segedelmet azoknak kik a gondolat sötétjében leledznek s isszák mérgét az életnek. Ötven kapuja van a megértésnek s ezért száz és hat az évszak. És minden évszak neve Halál.
Ezen beszéjj altt az Angyal végig fogyott, pislákolt és rezgett s most kihunyt.
És én visszatérek a testbe, mint láng a nagy szélben sietve. Az idéző-tükör felmelegedett, s benne önfénye világított.
1909. December 3. este 9.50.-11.15.h között
Bou-Saada
[Rásonyi Ábel fordítása]
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése